Öt szezon ötpróbái tanítottak meg, hogy az apró alkatrészeken múlik minden

Öt szezonon át nem a rajtnál kezdődött nálam a versenynap, hanem hajnali fél ötkor, a ház előtt.

A helyszínek java vidéken volt, ezért mindig sötétben indultunk. Apám a volánnál, én hátul a táskával, a termosz a lábamnál, a rádió halkan szólt, mert egyikünk sem akart beszélgetni fél ötkor. Ez a másfél óra lett az igazi bemelegítés, nem az a néhány kör, amit a pályán ledobtam.

Az első szezonban azt hittem, hogy a versenynap a helyszínen dől el.

Aztán megtanultam, hogy addigra már minden eldőlt. Ha rosszul pakoltam, ha az úton olyat ettem, amit soha máskor, ha a rajtszámot a parkolóban kezdtem keresni, az öt szám közül legalább egy megsínylette. A második évtől ezért kezdtem listát írni: este bepakoltam, reggel csak felvettem a táskát, és a kocsiban már nem azon járt az agyam, hogy otthon maradt-e a váltócipő. Semmi látványos, mégis három perccel jobb lett az összesített eredményem.

A harmadik évben jött az első olyan verseny, ahol nem én voltam a leglassabb. Semmi látványos nem történt, csak összejött az a néhány apróság, amit egész télen csiszoltam: időben lefeküdtem, a bemelegítést nem kaptam el, és a második számnál nem indultam túl gyorsan. A célban azon gondolkodtam, hogy két éve ugyanezt a pályát futottam le, csak akkor mindenből a rosszabbik változatot választottam.

A negyedik szezonban ez tovább finomodott. Megtanultam, hogy egy versenyt hetekkel korábban veszít el az ember, amikor kihagy egy edzést, mert esik, vagy amikor nem alszik eleget, mert este még megnéz egy meccset. Az ötpróba pont azért kegyetlen, mert öt számban kell rendben lenni: az egyik számban szerzett előnyt a másikban vissza tudod adni, ha valami elhanyagolt maradt.

Az ötödik évre viszont valami megváltozott bennem. Nem az eredmény lett fontos, hanem az, hogy ott legyek a rajtnál, és a saját tempómat végigvigyem. Az egyik legszebb emlékem az, amikor apám a célban várt egy fél liter vízzel, és annyit mondott, hogy ez a pillanat neki is megérte a hajnali kelést.

Ő ugyanis öt éven át minden versenyre elvitt, hajnali fél ötös indulásokkal, sokszor száz kilométernél is messzebbre.

Ezen a tavaszon azonban egy hétköznapi bosszúság mutatta meg, hogy amit a sportban megtanultam, az egészen más területen is működik.

Apám öreg kocsija ugyanis nem akart indulni. Nem egyszerre romlott el, hanem lassan: először csak hidegen köhögött kettőt, aztán a hosszabb állás után kellett kétszer-háromszor próbálkozni, végül az egyik hajnalon, éppen egy versenyre indulás előtt, öt percig nyűglődtünk vele a ház előtt.

Aki lakótelepen lakik, az tudja, milyen érzés hajnali fél ötkor indítózni. Az ablakok sorra kigyulladnak, az ember pedig egyre kisebbre húzza magát a volán mögött. Apám ilyenkor mindig ugyanazt mondja: majd elmúlik.

Nem múlt el. Beültünk, elindultunk, de az egész úton azon járt az eszem, hogy ez pontosan az a fajta apró hiba, amit a versenyeken már megtanultam nem elnézni. A célban aztán megkérdeztem egy ismerőst, akinek műhelye van, és mielőtt bármit mondtam volna, ő kérdezett vissza: mikor cseréltünk utoljára gyújtógyertyát.

A válaszom az volt, hogy fogalmam sincs. Ez a mondat pedig ugyanaz, mint amikor valaki azt mondja, hogy nem tudja, mikor futott utoljára hosszút. Nem hiba, csak azt jelenti, hogy régen.

Otthon leültem a laptop elé, és rákerestem, mit is kell ilyenkor tudni. Az olajwebshop.hu oldalán találtam meg azt a kategóriát, ahol a gyertyák egy helyen, szűrhetően sorakoznak, és ott vált világossá, hogy ez nem egy „veszek egyet, és jó lesz” típusú termék.

Először is a kínálat mérete lepett meg. A szűrt listában 395 tétel szerepelt, kizárólag NGK gyertyák közül válogatva, tehát nem kellett tíz márka között találgatnom. Ez elsőre soknak tűnt, aztán rájöttem, hogy pont fordítva működik: az a sok tétel azt jelenti, hogy szinte biztosan megvan a pontos típus, ami az adott motorba való, nem pedig azt, hogy nekem kell eldöntenem, melyik a jó. Másodszor pedig kiderült, hogy a gyertyáknak betűkből és számokból álló kódjuk van, és a keresés is efelé terel: van hozzá kódkereső eszköz, sőt egy útmutató videó is, ami elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a jelölést.

Ez az a pont, ahol a sportos gondolkodásom végre hasznos volt. Egy ötpróbázó pontosan tudja, hogy a „nagyjából jó” nem létezik: a súlylökésnél nem mindegy a golyó tömege, a futásnál nem mindegy a táv, és a rajtszám sem lehet nagyjából felcsatolva. Ugyanígy a motorban sem lehet nagyjából jó gyertya, mert azt a néhány milliméteres alkatrészt a gyártó pontosan meghatározta.

Az árak egyébként megnyugtatóak voltak. A legolcsóbb típusokat 890 forintos darabáron láttam, a leggyakoribbak 990 és 1 290 forint között mozogtak, a legdrágább, amit néztem, 1 350 forint volt darabonként. Négy darabnál ez összesen sem érte el azt az összeget, amit egy versenynevezésre szoktam elkölteni. Volt néhány típus, aminél nem szerepelt ár, csak ajánlatkérési lehetőség, de amire nekem szükségem volt, annak ki volt írva a pontos darabára.

Amiért végül ott rendeltem meg, az az eredetiségre vonatkozó ígéret volt. Azt írják, garantálják, hogy minden termékük hivatalos forgalmazói csatornán keresztül kerül a polcaikra. Egy ilyen apró alkatrésznél ez sokat számít, mert a rossz minőségű másolat pontosan azt a hibát hozza vissza, ami miatt egyáltalán belefogtam a cserébe.

A fizetésnél utánvétet választottam, egyszerűen azért, mert apámnak így volt a legegyszerűbb: a futárnál rendeztük, és nem kellett előre kártyát elővenni.

A csomag pár nap múlva megérkezett, és addig ott állt a konyhaasztalon, mint egy régen halogatott ügy bizonyítéka. Apám kétszer is megnézte a dobozt, aztán csak annyit kérdezett, hogy tényleg ennyi az egész.

A csere maga egy szombat délelőtt volt. Apám az udvaron állt a kocsi mellett, én adogattam a szerszámot, és közben végig arról beszélgettünk, hogy melyik verseny volt a legrosszabb az elmúlt öt évben az időjárást tekintve. Ő az egyik esős, tizenhat fokos szeptemberi napra szavazott, amikor a futás után annyira lehűltem, hogy a kocsiban egyből rám került a pulóver.

Amikor a régi darabokat kivettük, látszott, hogy mennyire elhasználódtak, tele korommal. Nem kellett hozzá szakember, hogy az ember lássa a különbséget az új és a régi darab között: az egyik fémesen csillogott, a másik olyan volt, mintha kályhából szedték volna ki.

Az indítás utáni első pillanat volt az, ami miatt ezt az egészet leírtam. Egy fordulat, és beindult. Apám nem mondott semmit, csak bólintott, de tudom, hogy ugyanaz ment át a fejében, mint nekem: ez eddig is így lehetett volna.

Azóta a gyertyákat is felírtam arra a listára, amit minden tavasszal átnézünk, közvetlenül a nevezési határidők mellé. Az olajwebshop.hu oldalát pedig azért ajánlom szívesen, mert ott végre nem tippelnem kellett, hanem kikereshettem, mi való abba a kocsiba, ami öt éven át hajnalonként kivitt a rajthoz.

Idén nyáron megint ott állt a célban a fél liter vízzel, és megint hajnali fél ötkor indultunk. Csak éppen az indulás előtt nem kellett izgulni, hogy elindul-e a kocsi.

Öt szezon alatt megtanultam, hogy a versenyt nem a rajtnál nyerik meg, hanem a hetekkel korábbi apróságoknál, és most éppen egy pár gyertya bizonyította be ugyanezt. Ha jövőre megint sorra kerül a csere, ugyanúgy az olajwebshop.hu oldalán keresem ki a típust, amire majd szükség lesz.