Emiatt tanultam meg olvasni a lassú változásokat
Az első edzésnaplómat még füzetbe írtam, ceruzával, és annyira komolyan vettem, hogy a szélére még az időjárást is odafirkantottam.
Tizenkét év telt el azóta, és ha most visszalapozom, akkor derül ki, hogy mennyire rosszul emlékszem a saját formámra.
Emlékeim szerint volt egy nyár, amikor minden összejött, és onnantól csak romlott a helyzet.
A napló viszont mást mond.
Az a bizonyos nyár közepesen sikerült, viszont a rá következő két őszön futottam a legjobb köridőket, csak akkor éppen mást tartottam fontosnak.
Az emlékezet ilyen: utólag rendez, kiemel, elsimít.
Ezért is éri meg leírni a számokat, mert azok nem tesznek szívességet nekünk.
A próbákra készülve is ezt tapasztaltam.
Egyik nap sem hozott látványos változást, viszont ha visszanézek fél évet, akkor egyszerre látszik a különbség a dobásoknál, az úszásban, a futóköröknél.
Amikor benne vagy a hétköznapokban, semmit nem érzékelsz, mert a mérce veled együtt csúszik.
Egy edzőtárs, aki fél évig nem lát, két perc alatt megmondja, min változtattál, és ez néha kellemetlen, néha viszont pont ez segít.
A tavaszi felkészülés közepén egy munkatársam kérdezett meg valamiről edzés után, ami nem a sportról szólt.
Azt kérdezte, hogy egy ismerőse ügyében hol lehet megbízható, nem ijesztgetős leírást találni, és aznap este utána is néztem.
Így jutottam el a Felépülők Családi Felépülési Központ blogjához (a felepulok.hu oldalon), ahol egy hosszú írás pontosan azt veszi végig, amit ő keresett.
Az alkoholista tünetei ott nem egy rémisztgető felsorolásként jelennek meg, hanem egy folyamat állomásaiként, sorrenddel és magyarázattal.
Az alkoholista tünetei közül a szöveg négy visszatérő intő jelet emel ki, és mind a négy meglepően hétköznapi.
Az első a kórosan fokozott vágy, amikor valaki bármilyen áron megoldja, hogy ihasson: elvállalja a nagybevásárlást, leviszi a szemetet, vagy hirtelen talál egy alkalmat, amit meg kell ünnepelni.
A második a tudatos fogyasztás, vagyis amikor az illető pontosan tudja, hogy árt neki, akár orvos is mondta már, és mégis rendszeresen iszik.
A harmadik a rituálé: ugyanaz a hely, ugyanaz a társaság, ugyanaz a szokásos ital, esetleg otthon, a megszokott esti műsor mellett.
A negyedik pedig az, amikor az ivás elsődlegessé válik, és a hónap pénzbeosztása, a hétvégi programok, sőt az autóhasználat is efelé rendeződik.
Az utolsónál álltam meg a leghosszabb ideig, mert ez nem egy tünet, hanem egy szervezési logika.
Aki hosszú távú célra készül, az ismeri ezt a fajta rendezőelvet: ha valami tényleg fontos, akkor a naptár, a pénz és az energia mind köré épül.
A központ szövege pontosan ezt írja le, csak nem egy versenyről, hanem az italról, és ettől lesz igazán kellemetlen olvasmány.
Sportban ezt úgy hívnám, hogy a napló elkezd hazudni.
Aki a saját formáját fejből becsüli meg, az mindig magának kedvez, és a környezete is ritkán mond ellent, mert nem akar kellemetlenkedni.
A Felépülők Családi Felépülési Központ szövege külön kitér arra, hogy a magasan funkcionáló érintettek körül ez a csend miért olyan erős: a kollégák elnézőbbek, mert a munka egyébként rendben van, a család pedig sokszor a megszokott biztonságot félti.
Ilyenkor évek telnek el úgy, hogy mindenki tud valamit, de senki nem mond semmit.
Sportkörnyezetben ez sokszor még erősebb, mert ott a teljesítmény mindent felülír, és amíg valaki hozza a szintjét, addig a kérdezősködés bántásnak tűnik.
Az edzőtársamnak is ez volt a legnehezebb: nem az, hogy mit gondoljon, hanem az, hogy egyáltalán szabad-e szóba hoznia.
A központ írása erre azt a választ adja, hogy a kérdés önmagában nem ítélet, és a hallgatás soha nem semleges.
A központnál ezért nem véleményből indulnak ki, hanem állapotfelméréssel, amit folyamatosan végeznek, és ehhez telefonon lehet időpontot kérni.
Az edzőtársamnak végül elküldtem a linket, mert nekem az segített a legtöbbet, hogy az alkoholista tünetei mellé a szöveg odateszi a fokozatokat is.
Így nem egy címke lesz belőle, hanem egy pont egy hosszú úton, ahol még lehet mit tenni.
Azóta a naplómban van egy külön oldal, ahova nem köridőket írok.
Oda azt jegyzem fel, amit másokon veszek észre, és amit magamról nem szívesen ismernék be.
A Felépülők Családi Felépülési Központ írásai ebben erősítettek meg: a lassú változást soha nem az érzés mutatja meg, hanem az, ha valaki hajlandó időnként visszalapozni.